Mózes csudatévő erővel ruháztatik fel
„Felele Mózes és monda: de ők nem hisznek nékem, s nem hallgatnak szavamra, sőt azt mondják: nem jelent meg néked az Úr.”
(2Móz 4:1)
Igen, ez várható. Nem rajonganak a szenvedő emberek olyan valakiért, aki azt állítja magáról, hogy ő az Istennel beszélget. Ilyen az emberi természet. Szeret magából kiindulni. Nyilvánvaló, maga Mózes sem hinné el annak, aki ezzel elébe állna. Általában nem szoktunk csak úgy beszélgetni az Istennel – pedig mindnyájan jobban tennénk. Épp ezért vagyunk ilyen elrugaszkodott helyzetben, mert rég leszoktunk arról, hogy Vele beszélgessünk. Aki azonban keresi Őt, mint Mózes is, azok meg is találják. Még földi szolgái között is elenyésző az olyan, aki az életében folyamatos kommunikációs kapcsolatban, barátságban van Vele. Inkább a saját kicsinyes vágyainkkal vagyunk elfoglalva. És szenvedésünk abból áll, hogy elképzeljük: a jelenleginél kényelmesebben is élhetnénk; a jelenleginél gazdagabbak is lehetnénk; a jelenleginél nagyobb hatalmunk is lehetne. Csak keveseknek adatik meg az, hogy a miatt érezzenek szenvedést, mert úgy gondolják: a jelenleginél közelebb is lehetnék Istenhez; a jelenleginél kevesebb hibával is rendelkezhetnék; vagy a jelenleginél bölcsebben is szolgálhatnánk Őt.
Igen, ha Mózes népe elé áll, valószínűleg még hazugnak is titulálják. A későbbiekben Isten Fiával is ezt tették, csak azért, mert emberként született a földre. Szükségszerűvé válik tehát, hogy a Teremtő figyelembe vegye ezt az emberi gyarlóságot, s ellene hatékony fegyverrel vértezze fel szolgáját.
„Az Úr pedig monda néki: mi az a kezedben? S ő monda: vessző. Vesd azt - úgymond - a földre. És veté azt a földre és lőn kígyóvá; és Mózes elfutamodék előle.”
(2Móz 4:2,3)
Íme, a fegyver, amely igazolhatja Mózes csodatévő erejét, s amely így szemléltetésül szolgálhat a nép előtt Isten hatalmát tekintve.
De itt a következő emberi gyarlóság: még Mózes is megfutamodik a jel elől. Pedig ő pontosan tudja, hogy az Isten ujja teszi ezt; mégis a kígyót, a mérgező állatot látja benne, nem a jelet.
Azonban már tudjuk, hogy egy bizonyos dolog bizonyításához egy tanú kevés. Hát lássuk a többi tanút!
„Monda pedig az Úr Mózesnek: nyújtsd ki kezedet és fogd meg a farkát! És kinyújtá kezét és megragadá azt, és vesszővé lőn az ő kezében. Hogy elhigyjék, hogy megjelent néked az Úr, az ő atyáik Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene.”
(2Móz 4:4,5)
Az Isten – Mózesen keresztül – nem csak az eldobott botot tudja kígyóvá változtatni, de ugyanezt visszafelé is megteheti. Viszont ehhez is szükséges a szolgájából áradó bátorság és hit. Hit abban, hogy mivel Isten kéri őt arra, hogy fogja meg a kígyó farkát, nem fogja az őt megmarni. Isten nyilván nem rosszat akar neki, csupán tanítja, és képzi őt. Erre – mint kifejezésre is juttatja –, azért van szükség, hogy Mózes hitén keresztül mások hite is épülhessen.
„És ismét monda néki az Úr: nosza, dugd kebeledbe a kezed; és kebelébe dugá kezét és kihúzá: ímé az ő keze poklos vala, olyan, mint a hó.”
(2Móz 4:6)
Láthatjuk a következő bizonyítékot arra, hogy mindez Istentől van, és nem embertől. Nahát, ennyi sok szép tanúbizonyságnak már csak hitelt adhat a nép!
„És monda: dugd vissza kebeledbe a kezed: és visszadugá kezét kebelébe és kivevé azt kebeléből és ímé ismét olyanná lőn mint teste.”
(2Móz 4:7)
Megismétlődik az előbbi lehetőség. Az Isten nem csak elváltoztatni képes bizonyos dolgokat, de azokat hatékonyan vissza is alakítja annak érdekében, hogy meglássék: Ő alkotta azt, és Ő is veheti el, alakítja olyanná, amilyenné épp akarja. Ezt teszi itt is. Átalakít, majd visszaalakít. Ő teremtett, de a teremtésművét úgy formálja, ahogy akarja – szemben az emberrel, aki legfeljebb megrongálni képes azt, de az eredeti helyzetébe visszaállítani már nem. Ez tipikus emberi vonás. Nem így a Teremő. Ezt tanítja itt meg Mózesnek, s kéri arra, hogy ezt a tudást ossza meg az majdan általa vezetett néppel is.
„És ha úgy lenne, hogy nem hisznek néked, és nem hallgatnak az első jel szavára, majd hisznek a második jel szavának.”
(2Móz 4:8)
Tehát ismét egyértelművé válik az az isteni tanítás, miszerint: egy tanú nem tanú. Az Isten számára sem az; Ő viszont átlát bárkin, és bármin, így talán azt gondolhatnánk, hogy Ő e miatt egyetlen emberre is hagyatkozhat. Ismét kifejezésre kell juttatnom, hogy az Isten nem azért használ bennünket az Ő akaratának végrehajtására, mert szüksége lenne rá; inkább azért, hogy megmutassa nekünk mindazt a tudást, ami a saját életünk vezetéséhez feltétlenül nélkülözhetetlen. Itt is azt kell tudomásul vennünk, hogy a mi emberi gyarlóságunk, és gonoszra való hajlamunk miatt van szükség arra, hogy egy eseményt, egy tényt több tanú egybehangzó vallomása tegyen számunkra valódivá, igazzá.
Egy átlagembernek ez már valóban elegendő is lenne, azonban némelyek (és ezek egyre többen vannak) bizony már nem elégszenek meg két tanú vallomásával egy bizonyos ügyben. Sőt, mondhatjuk azt is, hogy valójában, ha valamit nem akarnak hinni, vagy elhinni, akkor akárhány tanú igazolhatja is számukra, akkor is azt fogják mondani, sőt még magukat is becsapva, gondolni, hogy: csupán hazugság, vagy ámítás az egész. Bizony mi már csak ilyenek vagyunk.
„És ha úgy lenne, hogy ennek a két jelnek sem hisznek, és nem hallgatnak szavadra: akkor meríts vizet a folyóvízből és öntsd a szárazra, és a víz, a mit a folyóvízből merítettél, vérré lesz a szárazon.”
(2Móz 4:9)
Az Isten továbbpergeti a történetek szálait; sőt egy kicsit előre is szalad. Teszi ezt azért, hogy Mózest ezzel is némiképp előkészítse arra a történetre, amelyet majd neki is át kell élnie. További bizonyítékokkal szolgál arra is, hogy valóban képes mindazokra a csodákra, amelyeket korábban Mózesnek már bemutatott. Azt mondja, hogy: ha nem hisznek ennek, majd hisznek annak. Igen, Jehova tökéletesen tisztában van az emberi előítélettel és hitetlenséggel. Márpedig a hitetlenségnek óriási ereje van. Ez az erő azonban nem előre, hátra mozdítja az eseményeket. Viszont az embernek itt, a földön épp ezeket a hátramozdító erőket kell hatékonyan legyőzni ahhoz, hogy egyre közelebb és közelebb kerüljön az isteni terv megvalósításához: vagyis ezen belül a gyakorlati önmegvalósításhoz. Meg kell élnie az embernek, annak következményeit, hogy nem hisz olyan dolgokban, melyek az égben (s így az ember korábbi állapotában is) teljesen természetesek.
„És monda Mózes az Úrnak: kérlek, Uram, nem vagyok én ékesenszóló sem tegnaptól, sem tegnap előttől fogva, sem azóta, hogy szólottál a te szolgáddal; mert én nehéz ajkú és nehéz nyelvű vagyok.”
(2Móz 4:10)
Igen, ezzel maga az Isten is tökéletesen tisztában van. Természetesen nem is az ékesszólására van itt szükség; hanem arra, hogy ezt a sokat szenvedett népet kivezesse Egyiptomból, és elvezesse tűzön-vízen át arra a földre, amelyet az Isten ígért a számukra. Mózes csupán egy eszköz ebben a tervben. Nem az a fontos, hogy Mózes milyen szépen tud beszélni, hanem, hogy biztosan számíthat-e rá Jehova. Jóllehet, az Isten belelát az ember lelkivilágába, azonban – mint már volt róla szó – a többi teremtménynek is látnia kell, hogy ő egy felelősségteljes ember, akire igen is rá lehet bízni ezt a nagy horderejű feladatot.
„Az Úr pedig monda néki: ki adott szájat az embernek? Avagy ki tesz némává vagy siketté, vagy látóvá, vagy vakká? Nemde én, az Úr?”
(2Móz 4:11)
Micsoda tanítás! Megtanítja a megijedt embert arra, hogy ne törődjön önnön kicsiny adottságaival, hiszen minden ember tökéletlen. Ő, Jehova az, aki ellát bennünket mindazzal, ami a munkánk elvégzéséhez feltétlenül elegendő. Bízzuk Rá nyugodtan magunkat. Ő pontosan tudja, mire van szükség egy munka elvégzéséhez. Bennünket is Ő alkotott, így biztosak lehetünk abban is, hogy ellát minket a megfelelő eszközökkel ahhoz is, hogy Őt szolgálhassuk – ha végre ezt akarjuk. Nem csak tökéletes ellátás esetén kell, hogy képesek legyünk elvégezni szent szolgálatunkat, hanem épp az a fontos, hogy úgy tudjuk, úgy legyünk képesek elvégezni a ránk bízott feladatot, hogy igenis tökéletlenek vagyunk; erősen hasonlítunk azokhoz testileg és szinte lelkileg is, akiknek a révén meg kell mutatnunk, hogy méltók vagyunk a megbízatásra. A tökéletlenségünk ellenére kell kitartanunk szent szolgálatunkban. A tökéletes testben a hülye is könnyedén ellátja a feladatát. De vajon értékes lehet-e az?
„Most hát eredj és én lészek a te száddal, és megtanítlak téged arra, a mit beszélned kell.”
(2Móz 4:12)
A parancs elhangzott! Nincs visszaút. Most érkezett el az a pillanat, amire már évtizedek óta vár az ember. Most végre bizonyítani lehet, hogy valóban Hozzá akar-e visszatérni, vagy csupán a körülötte lévő problémákon akar-e siránkozni. Meg van illetődve, így a parancs elhangzása mintegy fejbe vágja Mózest. Pedig hogy várta már! De sebaj, egy kis bizonytalankodás – hisz mégis csak tökéletlen –, és azután teljes erőből hozzálát, hogy megvalósítsa ezt e rendkívül felemelő tervet.
„Ő, pedig monda: kérlek, Uram, csak küldd, a kit küldeni akarsz.”
(2Móz 4:13)
Sajnos, a tökéletlenségünk annyira képes elhatalmasodni rajtunk, hogy még az Istennel is szembeszállunk saját vélt igazunk védelme érdekében, pedig minden erőnkkel Őt akarjuk szolgálni.
„És felgerjede az Úr haragja Mózes ellen és monda: nemde atyádfia néked a Lévi nemzetségből való Áron? Tudom, hogy ő ékesenszóló és ímé ő ki is jő elődbe, s mihelyt meglát, örvendezni fog az ő szívében. Beszélj azért vele, és add szájába a beszédeket, és én lészek a te száddal és az ő szájával és megtanítlak titeket arra, a mit cselekedjetek. És ő beszél majd helyetted a néphez és ő lesz néked száj gyanánt, te, pedig leszesz néki Isten gyanánt.”
(2Móz 4:14-16)
Igen, látható, hogy az Istennek is micsoda érzelmek dúlnak a szívében. Hiába gondoljuk azt, hogy a harag csupán lelki eredetű tulajdonság, és így csak a lelki birodalmakban fordul elő. Ez természetesen igaz a harag helytelen irányú megnyilvánulására. Ám Jehova ezt a tulajdonságot igenis helyesen alkalmazza. Nem egyfajta negatív dühöt érez szeretett szolgájával szemben, hanem szinte megdöbben attól a makacs félelemtől, ami ellen egyébként Ő már régen tett. Ő már a parancs kigondolása alkalmával is tudta, hogy míg vele (Mózessel) beszél, addig egy másik csatornán a bátyját, Áront fogja értesíteni Mózes érkezéséről. Egyszerűen csak kedves meglepetésnek szánta ennek elhallgatását Mózes előtt. Azt akarta, hogy majd akkor örüljön ennek, ha eljutván újra Egyiptom földére, látja elésietni szeretett testvérét, Áront. Mózes, e makacs ellenszegülése révén hatástalanította ezt a kedvességet. Mindazonáltal természetesen Jehova így is értesíti (sőt már értesítette is) Áront, hogy siessen öccse segítségére.
„Ezt a vesszőt pedig vedd kezedbe, hogy véghez vidd vele ama jeleket.”
(2Móz 4:17)
Más tanítást is közöl Mózessel a Teremtő. A korábban bemutatott csodák végrehajtásához nélkülözhetetlen botot igyekszik az elméjéhez kötni, ne hogy elfeledkezzen meg akár magáról a botról, akár annak rendkívüli hasznáról, varázserejéről. Bár ez utóbbi valójában nem a botban rejlik, hanem kettőjük (Jehova és Mózes) kapcsolatában.
Amikor elérkezünk a fordulóponthoz, annyira megilletődünk, hogy szinte mindenről megfeledkezünk, ami ahhoz kell, hogy ebben a fordulópontban megfelelően helyt álljunk.
Mózes visszatér Egyiptomba
„És méne Mózes és visszatére az ő ipához Jethróhoz és monda néki: had menjek és térjek vissza az én atyámfiaihoz Égyiptomba, hogy meglássam, ha élnek-e még? És monda Jethró Mózesnek: eredj el békességgel.”
(2Móz 4:18)
Mózes megértette végre, hogy eljött a cselekvés ideje. Már nem elegendő csupán ábrándozni, tanulni, tervezgetni azt a nagyszerű feladatot, amelyet elképzelt. Elérkezett az idő, hogy tetteivel is bizonyítsa: ő valóban ezt akarja tenni. Jethrónak még nem számol be közvetlenül a Jehovával való találkozásáról, csupán annak ad hangot, hogy vágyakozik már az övéit látni. Még neki se mer beszélni erről a csodálatos érzésről, csupán az ő Istene tudja azt, mi is rejlik a szívében. Előbb-utóbb természetesen majd apósa is tudomást szerez nagyszabású tervéről, és még komoly segítséggel is fogja támogatni őt. Ha az ember beszélne mással egy ilyen tervről: egyszerűen bolondnak tartanák érte – én már csak tudom. Ha azonban már van valamilyen kézzel fogható, felmutatható eredmény, nos, az már más. Ez esetben is furcsán tekintenek az illetőre, de már látják, hogy nem a levegőbe beszélt. Valóban tett azért, amiről beszélt – bármilyen furcsán hangzott is az akkor.
„Az Úr pedig monda Mózesnek Midiánban: eredj, térj vissza Égyiptomba; mert meghaltak mindazok a férfiak, a kik téged halálra kerestek vala.”
(2Móz 4:19)
Tehát megkapta az újabb biztatást annak érdekében, hogy a szívéből bizonyos félelmeket kitakaríthasson. Tudjuk, hogy ő annak idején azért menekült el Egyiptomból, mert egy gyilkosság miatt a fáraó – és természetesen egy rakás katona – halálra keresi őt. A szívében nyilván ott él a félelem, hogy ha ő most visszatér, vajon hogyan fogják ott fogadni. Nyilván azonnal letartóztatják, és talán ki is végzik, akkor hogyan fogja végrehajtani nagyszabású tervét; hogyan lesz képes kihozni Izraelt onnan.
„És felvevé Mózes az ő feleségét és az ő fiait és felülteté őket a szamárra és visszatére Égyiptom földére. Az Isten vesszejét pedig kezébe vevé Mózes.”
(2Móz 4:20)
Megnyugodott a fenti figyelmeztetés hatására, és elindul. Mennyi és mennyi félelemmel kell megküzdenie annak, aki Istent akarja szolgálni. Ez azonban mind-mind arra jó, hogy szándékában tántoríthatatlanul megálljon. Mi lenne, ha egy kis akadály előtt megtorpanna, s hátat fordítana az isteni szándéknak. Ilyen emberben hogyan bízhatna Jehova. Nem, de inkább egy erősen megpróbált és jól kiképzett, próbákkal alaposan kitisztított szívű emberre lehet bízni nagy horderejű feladatokat?
Most már arra is bizton számíthat, hogy a családja is feltétlenül támogatni fogja szándékának megvalósítását. Mindazáltal valószínű, hogy velük se beszélte meg leendő elgondolásának minden részletét; hisz nem tudnának mit kezdeni vele, csupán megijednének és hátat fordítanának neki. Így viszont nem segítenék, hanem épp őt is eltántorítanák munkájától. Azt a módszert alkalmazza, amit szeretett Istenétől tanult: csak annyi ismerettel terheli őket, amennyit képesek elviselni.
„És monda az Úr Mózesnek: mikor elindulsz, hogy visszatérj Égyiptomba, meglásd, hogy mindazokat a csudákat véghez vidd a Faraó előtt, melyeket kezedbe adtam; én pedig megkeményítem az ő szívét, és nem bocsátja el a népet.”
(2Móz 4:21)
Itt láthatjuk azt, amiről az előbb beszéltem. Lépésről lépére tárja elé Mózesnek azokat az instrukciókat, amelyet fel kell majd használnia a leendő munkája során. Nem mond el neki egyszerre mindent, mert attól megijedne, s többet ártana vele, mint amit használna.
„Ezt mondd azért a Faraónak: így szólt az Úr: Elsőszülött fiam az Izráel.”
(2Móz 4:22)
Ma már tudjuk, hogy az Isten elsőszülött Fia Jézus Krisztus. Mégis itt azt mondja, hogy Izrael. Célszerű összekötni ezt a két gondolatot, még mielőtt összeegyeztethetetlenségnek értelmeznénk. Első szellemi gyermeke az égben a Szó. A szó arra való, hogy gondolatokat közöljünk a segítségével. Itt a földön is éppen erre való Izrael. A föld lakosságával közli Isten a földre vonatkozó elhatározását és ítéletét. Ehhez egy választott nemzetet, Izraelt használja föl Ez e nemzet itt a földön a Szó. Ezért mondhatta a fenti kijelentést. Innen kezdve érthetővé válik számunkra, hogy a későbbiekben miért lesz nagy jelentősége Izrael nemzetében az elsőszülöttek megszentelése, illetve Istennek való közvetlen felajánlása. Még az állatok között is szabállyá teszi ezt az ember számára.
„Ha azt mondom néked: bocsásd el az én fiamat, hogy szolgáljon nékem és te vonakodol elbocsátani: ímé én megölöm a te elsőszülött fiadat.”
(2Móz 4:23)
Az ellenségnek is van elsőszülött fia, számára is hasonló jelentőséggel bír, mint az igaz Isten számára; csupán fordított előjellel. Ez az elsőszülött fiú hivatott arra, hogy rajta keresztül kihirdesse romboló hatású akaratát. Láthatjuk tehát, hogy a szó két élű fegyver. Erre majd a Görög Iratok fel is hívja a figyelmet, János apostolon keresztül. Így a fenti kijelentés („megölöm az elsőszülött fiadat”) azt célozza, hogy lehetetlenné teszi számára a szó használatát akarata kifejezésére. Elfolytja benne a tettek lehetőségét, ellehetetleníti kibontakozó vágyainak megvalósulását. Ezt megteheti, hisz mindaz, amit az Ellenség tud, valójában csak az Istentől tudhatja, viszont nem az Ő akaratát szolgálja vele. Az Isten viszont felette áll mindannak, amit az ellene szegülők tesznek, mondanak, vagy akár csak gondolnak. Ő mindezeknek Atyja.
Mindenesetre megrendítő tudni azt, hogy ezeket a szavakat épp Mózes szájába adja; egy tökéletlen ember szájába. Ebből is láthatjuk, hogy Teremtőnk számára nem a testi tökéletlenség számít, hanem a szellemi tökéletesség. E területen tehát Mózes már nem szenved hiányt, az ő szíve tökéletes a Teremtője iránt.
„És lőn az úton, egy szálláson, eleibe álla az Úr és meg akarja vala őt ölni.”
(2Móz 4:24)
Miután a fentieket alaposan megrágatta vele az Isten, erősen gondolkodóba ejtette. Volt mit elmélkednie rajta. Pontosan tudta Mózes, hogy ezek a szavak nem egyszerű földi szemlélő számára hangzottak el. Viszont földi emberekkel köttetett az a szerződés, melynek keretében a férfiak férfitestének előbőrét le kellett metszeni. Földi szemszögből ez volt az egyezményes jele annak, hogy ki tartozik a fent említette szerződés hatálya alá, és ki nem. Mózes annak a népnek a gyermeke, akinek elvileg viselnie kellene ezt a jelet. Hogy viseli-e, vagy nem, azt nem tudjuk (bár következtethetünk abból, hogy a beavatkozást nyolcnapos korban volt szokás végrehajtani; őt viszont mintegy három hónapos korban tették ki a Nílusra), de az biztos, hogy a fia, Gerzson már nem viseli ezt. Jóllehet, Jethró is Jehovát imádja, ám vele, illetve az ő leszármazottaival nem köttetett ilyen szerződés, így nem szorgalmazta unokája körülmetélését sem. Így Mózes is elhanyagolta ezt, vagy a megváltozott körülményekre való tekintettel már nem tartotta fontosnak. Mindazáltal pontosan tudott e szokásról, és nyilván a családja sem volt tudatlan e tekintetben.
Most viszont, hogy a korábban már megismert Isten ilyen nagyszabású feladattal látta el, szükségessé vált, hogy családját is próbára tegye az Úr. Vajon képesek-e a családfőt támogatni; illetve a családfő számára vajon fontosabb-e a család, mint az isteni megbízatás? Nem mindegy, milyen családi és érzelmi háttérrel lát neki a nagy munkának.
„De Czippora egy éles követ veve és lemetszé az ő fiának előbőrét és lába elé veté mondván: Bizony, vérjegyesem vagy te nékem! És békét hagya néki. Akkor monda: vérjegyes a körűlmetélkedésért.”
(2Móz 4:25,26)
Felesége tehát pontosan tudta, mit kell tennie ahhoz, hogy megvédelmezze a családját, Megértette, hogy az igaz Isten próbája az, ami késlelteti útjukat. Nem késlekedett cselekedni, s bizonyítékát adni úgy a férje, mint annak Istene felé megnyilvánuló hűségének, alázatának, lojalitásának. Így emlékeztette az Urat – de inkább saját magát – arra, hogy családjában továbbra is érvényben van az ősi szerződés. Sőt épp erre hivatkozva bízta meg Jehova az ő férjét a következő munkával.
„Áronnak, pedig monda az Úr: eredj Mózes eleibe a pusztába! És elméne és találkozék vele az Isten hegyénél és megcsókolá őt.”
(2Móz 4:27)
Miután az utolsó próbán is sikeresen átjutott, sort keríthetett Isten arra, hogy megmutassa kegyelmét szeretett szolgája felé. Ahogy korábban megígérte – sőt, mint tudjuk, ígéret nélkül is megtette volna –, megküldte a segítséget a leendő munka minél sikeresebb végrehajtása érdekében. Elkülde Mózes száját, hogy az legyen vele, míg a fáraóval és a néppel beszél.
Micsoda boldogság lehetett, amikor a testvérek találkoztak negyven évi távollét után!
„Mózes pedig elbeszélé Áronnak az Úr mindama szavait, melyekkel őt elküldötte vala és mindazokat a jeleket, melyeket reá bízott vala.”
(2Móz 4:28)
Ritka az ilyen testvéri kapcsolat ma már a világban – bár gyanítom, hogy Mózes idejében sem volt ez túl sűrű. Egy olyan embert, aki isteni küldetését fennen hangoztatja, általában kinevetik, megalázzák, vagy egyszerűen csak furcsán néznek rá, hülyének nézik. Áron viszont úgy tekintett testvérére, ahogy illik. Figyelmesen végig hallgatta, és vélhetően helyt adott szavainak – bár később kiderül, hogy nem maradéktalanul, bizonyos fenntartásai voltak.
„És méne Mózes és Áron és egybegyűjték Izráel fiainak minden véneit.”
(2Móz 4:29)
Nem kellett unszolni Áront, hogy segítsen Mózesnek. Rögtön elindultak, hogy elkezdjék felépíteni a szó továbbterjesztéséhez szükséges utat, hierarchiai szerkezetet hogy azután ezen a csatornán keresztül el tudják juttatni az isteni elgondolásokat az egész néphez. Valóban úgy tűnik, hogy innen kezdve Mózes volt Áron számára az Isten, Áron pedig Mózes szája.
„És elmondá Áron mindazokat a beszédeket, melyeket mondott vala az Úr Mózesnek és megcselekedé a jeleket a nép szemei előtt. És hitt a nép, és megértette, hogy meglátogatta az Úr Izráel fiait és megtekintette nyomorúságukat. És meghajták magokat és leborulának.”
(2Móz 4:30,31)
Igen, ezt csak így együtt hajthatta végre, Ha csupán elmondja nekik, hogy találkozott az Istennel és Ő megbízta őt e feladattal, bizonyára bolondnak tartották volna. Ellenben, hogy be is mutatta azokat a jeleket és csudákat, amelyekre a Teremtő őt megtanította: hittek neki. Annyira azért ismerték Teremtőjüket – hála a folyamatos és elapadhatatlan tanításnak – hogy tudták: ezeket a csodákat csakis Ő általa hajthatja végre Mózes. Emlékszünk: legalább két tanú szükségeltetik egy esemény valódiságának bizonyításához. Még csodálni való is, hogy e két tanúbizonyságnak hitelt adtak, s még le is borultak előtte. Természetesen ez a leborulás – jóllehet Mózes előtt történt – nem neki szólt, hanem Annak, aki elküldte őt.
